A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyász. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyász. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. január 10., szombat

"...hogy az emlékek életünk részei maradhassanak" - Gondolatok az elmúlásról


Az emberi élet talán legnehezebb feladata az elmúlással való szembenézés. Szeretteink elvesztése mély sebet üt lelkünkön, amely csak lassan és nehezen gyógyul. Sokan a vallásban találnak kapaszkodót a gyász feldolgozásához, de gyakran előfordul, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a megmásíthatatlan tényt, és elengedni a számunkra fontos és pótolhatatlan személyt. A gyászról E. Tóbiás Sárával, a II. kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ pszichológusával, valamint Komáromi Előd ferences testvérrel beszélgettünk.

A mai családok életéből kezd eltűnni a meghitt kapcsolódás, az igazán fontos, de nehezen megfogalmazható témák megbeszélése - mondja a pszichológus szakember. Sokan saját helyzetükről sem gondolkoznak el - idő és belső igény híján - inkább csak sodródnak a különböző élethelyzetekben. A tabutémák, az elégtelen kommunikáció sajnos "öröklődik", az így felnövő gyerekek a saját családjukba is továbbviszik ezt a - szerencsésnek nem nevezhető - megküzdési módot. A gyerekek azt tanulják szüleiktől, hogy nem kell beszélni a nehézségekről, szomorúságról, dühről. Nagyon fontos lenne pedig, hogy megengedjük magunknak a gyengeséget, a könnyeket, főleg akkor, ha gyászeset történik, különben ennek a különösen megrázó kríziseseménynek a feldolgozása még nagyobb nehézséget jelent. Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben volna, és a hétköznapok a maguk szokásos kerékvágásában mehetnének tovább.

Péter Zsuzsanna: A gyász kapcsán saját gyengeségünkkel kell szembenéznünk?

E. Tóbiás Sára: Igen, és ez egyáltalán nem könnyű. Egy szeretett személy elvesztésekor elvész belőlünk is egy rész, az, amelyik mélyen összekapcsolódott az elhunyttal. Hiány keletkezik, amit nagyon nehéz betölteni, hiszen újra kell építeni a személyiségünket, immár az eltávozott nélkül. Különösen igaz ez akkor, ha egy támogató embert vesztettünk el, ilyenkor talán egy életen át elkísérhet a hiányérzet, a feldolgozatlan gyász.

P.ZS.: Hogyan segíthetjük gyerekeinket, hogy megbirkózzanak ezzel a nehéz helyzettel?

E.T.S.: A gyerekek számára a legfontosabb a biztonságérzés, ezt kell a felnőttnek közvetíteni, még akkor is, ha haláleset történik. Az óvodás korosztály mesevilágban él, onnan keres válaszokat a kérdésekre. A kicsik a halált távollétként értelmezik, a nemlét, a "nincs többé", számukra értelmezhetetlen. Iskoláskor körül kezdenek egyre többet megérteni, kilencéves korukban már terhelhetőek. Mindegyik korosztály számára egyaránt fontos a beszélgetés, az, hogy szavakat találjunk a nehezen kimondhatóra. A gyerekek nagyon elvesztettek tudnak lenni, ha érzelmeik megfogalmazásáról van szó. Sokat segít, ha a felnőtt mondja el - a gyerekek szintjén, egyszerűen de nagyon őszintén - hogy mit érez. Ilyenkor a gyerekek is könnyebben beszél a benne felmerülő haragról vagy éppen bűntudatról.

P.ZS.: Jó, ha a gyerek is elkíséri utolsó útjára elhunyt hozzátartozóját?

E.T.S.: A rítusok, így a temetés is hozzájárulnak gyász feldolgozásához. A szüőnek persze mérlegelni kell, hogy részt vegyen-e gyermeke a temetésen. Ez függ attól, hogy hány éves, és milyen viszonyban volt az eltávozottal. Ha nem akarjuk terhelni azzal az érzelmi nyomással, ami velejárója egy temetésnek, otthon is tarthatunk olyan szertartást, ahol gyermek búcsút vehet a szeretett hozzátartozótól. Nem biztos, hogy szülőként minden esetben meg akarjuk óvni gyerekünket a traumától. Ha a gyerek érzi, hogy valami baj van, de ez nincs kimondva, sokkal nagyobb szorongást él át, mintha a maga szintjén megosztják vele a nehéz helyzetet. Ilyenkor a gyerekeknél felléphet depressziós állapot, ami evési vagy alvási problémákban jelentkezik.

P.ZS.: Gyerekek és felnőttek egyaránt végigjárják a gyász stációit?

E.T.S.: Jó esetben végig tudják járni, ez nem függ az életkortól, mint ahogy az elakadás sem. Elakadásról akkor beszélhetünk, ha a gyászoló számára olyan fájdalmat jelent a veszteség, amit nem akar érezni, el akar nyomni. Ilyenkor nem vesz tudomást arról, ami valójában lezajlik benne, úgy tesz, mintha tovább tudna lépni. A feldolgozatlanul maradt gyász azonban akár élete végéig is elkísérheti a gyászolót sokféle lelki, kapcsolati problémát okozva. A gyászmunka időtartama is nagyon változó. Függ az ember személyiségétől és attól, milyen érzelmi viszony fűzte az elhunythoz. Még abban az esetben is, ha a gyászoló megengedi magának az érzelmeivel való találkozást, nagyon hosszúra - akár évekre is - nyúlhat ez az időszak.

P.ZS.: Mikor érezhetjük úgy, hogy sikeresen megküzdöttünk a gyász okozta traumával?

E.T.S.: Ha úgy tudjuk őrizni az elhunyt emlékét, hogy már nem az elviselhetetlen szomorúság dominál. Fájdalom mindig lesz a visszaemlékezésben, hiszen az eltávozott a lényünk része lett - ha az éltünkké már nem is. Fontos ugyanakkor, hogy nem szabad elveszni a múltban, nem szabad állandóan a romok közé menni. Az természetes, hogy a krízis időszakában rendkívül megrázó érzelmeket élünk át, éppen azért, hogy a fájdalom múlni tudjon. A rituálék, az ünnepek, mint például a halottak napja abban segítenek, hogy megadják a ciklusát és a ritmusát a visszaemlékezésnek, hogy az emlékek életünk részei maradhassanak.

Komáromi Előd ferences testvérrel, a Margit körúti rendház házfőnökével az elmúlásról és a halottak napjához kapcsolódó keresztény szokásokról beszélgettünk.

P.ZS.: Mit gondol, mennyire bátor a XXI. század embere, szembe mer nézni azzal, hogy a földi lét nem tart örökké?

Komáromi Előd: Nemcsak a haláltól, az öregedéstől is nagyon félnek az emberek. Nem véletlenül. Ha például valaki ötven évesen szeretne munkahelyet váltani, már öregnek számít. A média is azt sugallja, hogy maradj örökké szép és fiatal, különben értéktelen vagy. Régebben ez nem így volt. A generációk együtt éltek, és mindenki sokra tartotta a család tapasztalt és bölcs tagjait. Visszatérve a kérdésre, az elmúlás tabutémának számít társadalmunkban, nagyon bátortalanok vagyunk. A keresztény hívőknek az adhat erőt és bátorságot, hogy hisznek abban, hogy a földi élettel nem zárul le minden. Ez a feltámadásba vetett hit.

P.Zs.: Ez a hit sokat segíthet akkor, ha valakit gyászolunk.

K.E.: Így van, hiszen hiszünk abban, hogy a szeretett személy élete folytatódik. Sőt abban is, hogy az illető életminősége jobb lesz. Nem tudjuk, hogy milyen, de azt tudjuk, hogy "Istennél van". A hívő gyászoló tudja, hogy elhunyt szeretteivel kapcsolatban lehet. Természetesen óriási fájdalom, hogy nem úgy lehet közel a szeretett személyhez, ahogy korábban, de hisz abban, hogy közbenjárhat érte. Imádkozhat például azért, hogy törlődjön mindaz, ami rosszul ment az illető életében. Az Ószövetségben van egy erre vonatkozó szép mondat: "Az Isten majd ott letöröl a szemünkről minden könnyet." Milyen megnyugtató gondolat, hogy kérhetjük Istent, hogy töröljön le a szerettünk szeméről minden könnyet.

P.ZS.: Milyen keresztény szokások kapcsolódnak a halottak napjához?

K.E.: Fontos például a gyertyagyújtás. A gyertya úgy ad fényt, hogy önmagát elemészti, Jézus is önmagát adta oda értünk, hogy beragyogja a bűn éjszakáját. A temetőben gyújtott gyertya fénye bevilágít a fájdalmainkba, és segít az imádságos légkört megteremteni. A keresztények test és lélek egységét vallják. Megadjuk a módját az imádságnak, azzal, hogy gyertyát gyújtunk, vagy azzal, hogy összekulcsoljuk a kezünket imádkozás közben. Nem kötelező persze így imádkozni, de sokunknak szüksége van erre a rítusra ahhoz, hogy teljes szívvel-lélekkel át tudjuk adni magunkat az imának. A halottainkért felajánlhatunk szentmisét, elmondjuk a Miatyánkot, Szűz Mária segítségét kérhetjük, és mi ferencesek, a halotti zsolozsmát is elmondjuk.

Az interjút készítette: Péter Zsuzsanna, a Budai Polgár című lap munkatársa


Kérdés az Olvasóhoz:



Ön milyen rítusokkal emlékezik az elveszített személyekre?

2010. március 13., szombat

A gyász lelki útja II. – Elfojtott gyász és a Hétköznapi emberek című film



Mi történik akkor, ha nem járja végig a gyászoló a gyászmunka klasszikus szakaszait és nem tud valóban túllépni a veszteségen?

Időszakos vagy elhúzódó depresszió tünetei jelennek meg a fontos hozzátartozó halálához kapcsolódó évfordulók idején, az elhunyt életkorának elérésekor vagy távolabbi hozzátartozók, ismerősök elvesztésekor. Hirtelen fellépő szorongás, megmagyarázhatatlannak tűnő búskomorság uralkodhat el az érintett személyen olyan helyzetekben, amikor tudattalanul az elveszített kapcsolat emléke vagy feldolgozatlan konfliktusai érintődnek. Minél nagyobb az elfojtás és minél kevésbé képes az én ezeknek a konfliktusoknak a kihordására, annál intenzívebbek a depressziós és/vagy pszichoszomatikus tünetek.

Természetes, hogy dühöt érzünk az elhunyt iránt, amiért itt hagyott bennünket és arra kényszerít, hogy nélküle alakítsuk ki új életünket. A harag nyomán feltörő agresszív indulatoktól sokszor megijedünk, tapintatlan dolognak tarjuk szabad utat engedni érzéseinknek. Ez sokkal bonyolultabbá válik, ha konfliktusokkal teli, ambivalens kapcsolat fűzött bennünket az elhunythoz.

Két eset lehetséges. Az érintett eleve igyekszik megkerülni a gyászt és elutasítja, hogy megélje a veszteség fájdalmát. Úgy éli tovább az életét, mintha semmi nem történt volna, a megrendülés minden jele nélkül. Más esetben krónikus gyászfolyamat veszi kezdetét, ahol a gyászoló nem elfojtja érzéseit, hanem a rabjukká válik.

Mindkét eset közös jellemzője, hogy a gyászoló elutasítja a változást és az életet nem képes új alapokról az elhunyt nélkül folytatni. Az is érzékeny pont lehet a gyászfolyamatban, amikor az elválás és keresés ciklusainak váltakozása során, nem sikerül leválni az elhunyt lényről. Ilyenkor öngyilkosság is előfordulhat.

1980-ban készült Robert Redford rendezésében a Hétköznapi emberek című film. Egy család történetét ismerhetjük meg, hogyan birkózik meg az apa, az anya és kisebbik fiúk az elsőszülött testvér halála utáni élethelyzettel. A tinédzser korú báty egy vitorlás balesetben vesztette életét, amikor egy viharban testvérével együtt igyekeztek kikeveredni a partra a háborgó hullámok közül. A kisebb fiúnak sikerült megmenekülnie, az idősebb testvér a tengerbe veszett. Conrad öngyilkosságot kísérelt meg az eset után, amit túlélt.

A kórházban töltött időszak után visszakapcsolódni látjuk Conradot régi életébe. Azóta is rémálmok gyötrik és a kórházi kezelés után terápiába kezd járni. Itt kezd kibontakozni, milyen mély bűntudat gyötri, amiért neki sikerült túlélnie a balesetet és mennyire bántja, hogy anyja, Beth elutasító és rideg vele. Az anya idősebb fiát mindig is jobban szerette és a baleset után még nyomasztóbbá vált, mennyire nem engedi közel magához Conradot. Nem akarja, hogy közös fényképet készítsenek róla fiával, elutasítja a segítség szándékát a háztartásban, megközelíthetetlen és érzéketlen. Mintha nem is édes fia lenne Conrad.


Az apa, Calvin eleinte nem is veszi észre, mi zajlik körülötte, aztán fia kifakadása anyjára, mélyen megrendíti és szembesíti a múltjukkal. Rá kell döbbennie, mennyire nem tud azonosulni az anya érzéketlenségével, mennyire elutasítja, hogy anya és fia között ilyen viszony alakult ki. Abban is kételkedni kezd, vajon Beth iránta táplált érzelmek valódiak-e?


A film egy átmeneti vagy talán végleges szakítással zárul Beth-el, apa és fia pedig újra egymásra talál. A fiú képessé válik arra, hogy elfogadja, neki az élet jutott és szabad örülnie ennek, bűntudat nélkül. Gyönyörű drámát követhetünk végig, ami különösen izgalmasan bontakozik ki a pszichológussal folytatott terápiás ülések párbeszédeiben.

Kérdés az olvasóhoz:


Miért lehet veszélyes az érzelmek elfojtása?


Lélekportál


Élet és halál – Nézőpont kérdése



TEMETŐBOGÁR

„Sokan vagyunk, sokan. Mi takarítunk. Egyforma, fekete egyenruhánkban mindenütt megjelenünk, ahol kell, mint a köztisztasági hivatal alkalmazottjai, hogy véget vessünk az életnek nevezett undokságnak. Ti azt kérdezitek, hogy mi a halál értelme? Mi azt kérdezzük, hogy mi az élet értelme? Ami nektek vég, az nekünk kezdet. Ami nektek gyász, az nekünk nász. Ami nektek bűz, az nekünk íz és illat. Izmos, rugékony szájunk úgy dolgozik, mint valami ércrugó. Tudósok agyveleje, költők szíve, festők szeme a csemegénk. Dinasztiánk kiterjedtebb, mint bármely emberi család. Koporsótokban végigkísérünk benneteket a vajas, sajtos, ammóniákos erjedés minden izgalmas folyamatán, mindaddig, míg benne valóban a semmi nem ver fészket. Találkozunk ...”

Kosztolányi Dezső: Zsivajgó természet


A gyász lelki útja - Folyamatok és stációk



Verena Kast:  A gyász című könyvében részletesen foglalkozik a gyászfolyamat lelki állomásaival. Négy szakaszt különböztet meg:

1. A halálhírt követő első reakció az elutasítás szakasza. Ilyenkor tagadjuk a történteket, lelki dermedtséget élünk át. A váratlanul bekövetkező tragédiák esetében ez a folyamat hosszabbra nyúlik. Az érzelmi megrázkódtatás miatt átmenetileg érzéketlenné válunk.

2. A felszakadó, felszínre kerülő érzelmek szakaszában a harag, a bánat, vagy a bűntudat tör fel az elhunythoz fűződő kapcsolatban. A halálért felelős személyekre düh irányul, aki lehet orvos, hozzátartozó, de lehet maga az elhunyt is. Harag van bennünk, hogy itt hagytak bennünket és váratlanul egy új élethelyzettel kell megbirkóznunk. Saját halálunkkal kapcsolatos szorongásaink is felszínre kerülnek.

Minél több tisztázatlan dolog maradt az elhunyttal való kapcsolatban, annál nagyobb a bűntudat, amivel meg kell birkóznunk. Ez akkor is érvényes, ha nem nyílt lehetőség a búcsúzásra vagy a közös problémák megbeszélésére.

3. A keresés és elválás szakaszában azok az értékek, tulajdonságok, amik az elhunythoz kapcsolnak bennünket újból és újból mágnesként vonzanak az elvesztett lényhez. Ez lehetőséget kínál arra, hogy minden, amit csak szerettünk jelentett számunkra, személyiségünk részéve olvasszuk és megtaláljuk magunkban, ami hozzá kötött bennünket. Ebben segít az elhunyttal folytatott belső párbeszéd.

4. Az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony kialakításának szakaszában zárul le a gyászmunka. A kapcsolat részeként megélt értékek belsővé tételével az önbizalom és az önértékelés helyreáll. A gyászoló újra képes kapcsolatokat kezdeményezni és ápolni. Fontos, hogy saját személyiségünkkel összhangban kell eldőlnie, mi lehet valóban a miénk szerettünk lényéből és mi nem.

Egy-egy újabb veszteség megélése a korábbi trauma érzelmi viharait hívja elő, ha nem is a korábban megtapasztalt intenzitással. Egy-egy újabb veszteség trauma - ami lehet haláleset vagy szakítás is – a korábbi veszteségemlékek újbóli feldolgozására kínál lehetőséget. Bármilyen veszteségélmény hevesebb reakciót vált ki azokból, akik egyszer már átélték közeli hozzátartozó elvesztését vagy szakítást követő érzelmi válságot.
Ha van erőnk a feltoluló érzések elviseléséhez, az újból megjelenő ránk jellemző viselkedésminták elemzéséhez, akkor az ismétlési kényszer veszít erejéből és hatékonyabb megküzdési formákat alakíthatunk ki. Egy újabb veszteség a régi sebeket is felszakítja, de az első alkalommal végigjárt megküzdési útvonal már hozzáférhető és segít hamarabb feldolgozni az újabb traumát.

Kérdés az olvasóhoz:


Milyen lehetőséget adhat a veszteség az életünkben?


Lélekportál