A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyászmunka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyászmunka. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. január 10., szombat

"...hogy az emlékek életünk részei maradhassanak" - Gondolatok az elmúlásról


Az emberi élet talán legnehezebb feladata az elmúlással való szembenézés. Szeretteink elvesztése mély sebet üt lelkünkön, amely csak lassan és nehezen gyógyul. Sokan a vallásban találnak kapaszkodót a gyász feldolgozásához, de gyakran előfordul, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a megmásíthatatlan tényt, és elengedni a számunkra fontos és pótolhatatlan személyt. A gyászról E. Tóbiás Sárával, a II. kerületi Családsegítő és Gyermekjóléti Központ pszichológusával, valamint Komáromi Előd ferences testvérrel beszélgettünk.

A mai családok életéből kezd eltűnni a meghitt kapcsolódás, az igazán fontos, de nehezen megfogalmazható témák megbeszélése - mondja a pszichológus szakember. Sokan saját helyzetükről sem gondolkoznak el - idő és belső igény híján - inkább csak sodródnak a különböző élethelyzetekben. A tabutémák, az elégtelen kommunikáció sajnos "öröklődik", az így felnövő gyerekek a saját családjukba is továbbviszik ezt a - szerencsésnek nem nevezhető - megküzdési módot. A gyerekek azt tanulják szüleiktől, hogy nem kell beszélni a nehézségekről, szomorúságról, dühről. Nagyon fontos lenne pedig, hogy megengedjük magunknak a gyengeséget, a könnyeket, főleg akkor, ha gyászeset történik, különben ennek a különösen megrázó kríziseseménynek a feldolgozása még nagyobb nehézséget jelent. Nem kell úgy tennünk, mintha minden rendben volna, és a hétköznapok a maguk szokásos kerékvágásában mehetnének tovább.

Péter Zsuzsanna: A gyász kapcsán saját gyengeségünkkel kell szembenéznünk?

E. Tóbiás Sára: Igen, és ez egyáltalán nem könnyű. Egy szeretett személy elvesztésekor elvész belőlünk is egy rész, az, amelyik mélyen összekapcsolódott az elhunyttal. Hiány keletkezik, amit nagyon nehéz betölteni, hiszen újra kell építeni a személyiségünket, immár az eltávozott nélkül. Különösen igaz ez akkor, ha egy támogató embert vesztettünk el, ilyenkor talán egy életen át elkísérhet a hiányérzet, a feldolgozatlan gyász.

P.ZS.: Hogyan segíthetjük gyerekeinket, hogy megbirkózzanak ezzel a nehéz helyzettel?

E.T.S.: A gyerekek számára a legfontosabb a biztonságérzés, ezt kell a felnőttnek közvetíteni, még akkor is, ha haláleset történik. Az óvodás korosztály mesevilágban él, onnan keres válaszokat a kérdésekre. A kicsik a halált távollétként értelmezik, a nemlét, a "nincs többé", számukra értelmezhetetlen. Iskoláskor körül kezdenek egyre többet megérteni, kilencéves korukban már terhelhetőek. Mindegyik korosztály számára egyaránt fontos a beszélgetés, az, hogy szavakat találjunk a nehezen kimondhatóra. A gyerekek nagyon elvesztettek tudnak lenni, ha érzelmeik megfogalmazásáról van szó. Sokat segít, ha a felnőtt mondja el - a gyerekek szintjén, egyszerűen de nagyon őszintén - hogy mit érez. Ilyenkor a gyerekek is könnyebben beszél a benne felmerülő haragról vagy éppen bűntudatról.

P.ZS.: Jó, ha a gyerek is elkíséri utolsó útjára elhunyt hozzátartozóját?

E.T.S.: A rítusok, így a temetés is hozzájárulnak gyász feldolgozásához. A szüőnek persze mérlegelni kell, hogy részt vegyen-e gyermeke a temetésen. Ez függ attól, hogy hány éves, és milyen viszonyban volt az eltávozottal. Ha nem akarjuk terhelni azzal az érzelmi nyomással, ami velejárója egy temetésnek, otthon is tarthatunk olyan szertartást, ahol gyermek búcsút vehet a szeretett hozzátartozótól. Nem biztos, hogy szülőként minden esetben meg akarjuk óvni gyerekünket a traumától. Ha a gyerek érzi, hogy valami baj van, de ez nincs kimondva, sokkal nagyobb szorongást él át, mintha a maga szintjén megosztják vele a nehéz helyzetet. Ilyenkor a gyerekeknél felléphet depressziós állapot, ami evési vagy alvási problémákban jelentkezik.

P.ZS.: Gyerekek és felnőttek egyaránt végigjárják a gyász stációit?

E.T.S.: Jó esetben végig tudják járni, ez nem függ az életkortól, mint ahogy az elakadás sem. Elakadásról akkor beszélhetünk, ha a gyászoló számára olyan fájdalmat jelent a veszteség, amit nem akar érezni, el akar nyomni. Ilyenkor nem vesz tudomást arról, ami valójában lezajlik benne, úgy tesz, mintha tovább tudna lépni. A feldolgozatlanul maradt gyász azonban akár élete végéig is elkísérheti a gyászolót sokféle lelki, kapcsolati problémát okozva. A gyászmunka időtartama is nagyon változó. Függ az ember személyiségétől és attól, milyen érzelmi viszony fűzte az elhunythoz. Még abban az esetben is, ha a gyászoló megengedi magának az érzelmeivel való találkozást, nagyon hosszúra - akár évekre is - nyúlhat ez az időszak.

P.ZS.: Mikor érezhetjük úgy, hogy sikeresen megküzdöttünk a gyász okozta traumával?

E.T.S.: Ha úgy tudjuk őrizni az elhunyt emlékét, hogy már nem az elviselhetetlen szomorúság dominál. Fájdalom mindig lesz a visszaemlékezésben, hiszen az eltávozott a lényünk része lett - ha az éltünkké már nem is. Fontos ugyanakkor, hogy nem szabad elveszni a múltban, nem szabad állandóan a romok közé menni. Az természetes, hogy a krízis időszakában rendkívül megrázó érzelmeket élünk át, éppen azért, hogy a fájdalom múlni tudjon. A rituálék, az ünnepek, mint például a halottak napja abban segítenek, hogy megadják a ciklusát és a ritmusát a visszaemlékezésnek, hogy az emlékek életünk részei maradhassanak.

Komáromi Előd ferences testvérrel, a Margit körúti rendház házfőnökével az elmúlásról és a halottak napjához kapcsolódó keresztény szokásokról beszélgettünk.

P.ZS.: Mit gondol, mennyire bátor a XXI. század embere, szembe mer nézni azzal, hogy a földi lét nem tart örökké?

Komáromi Előd: Nemcsak a haláltól, az öregedéstől is nagyon félnek az emberek. Nem véletlenül. Ha például valaki ötven évesen szeretne munkahelyet váltani, már öregnek számít. A média is azt sugallja, hogy maradj örökké szép és fiatal, különben értéktelen vagy. Régebben ez nem így volt. A generációk együtt éltek, és mindenki sokra tartotta a család tapasztalt és bölcs tagjait. Visszatérve a kérdésre, az elmúlás tabutémának számít társadalmunkban, nagyon bátortalanok vagyunk. A keresztény hívőknek az adhat erőt és bátorságot, hogy hisznek abban, hogy a földi élettel nem zárul le minden. Ez a feltámadásba vetett hit.

P.Zs.: Ez a hit sokat segíthet akkor, ha valakit gyászolunk.

K.E.: Így van, hiszen hiszünk abban, hogy a szeretett személy élete folytatódik. Sőt abban is, hogy az illető életminősége jobb lesz. Nem tudjuk, hogy milyen, de azt tudjuk, hogy "Istennél van". A hívő gyászoló tudja, hogy elhunyt szeretteivel kapcsolatban lehet. Természetesen óriási fájdalom, hogy nem úgy lehet közel a szeretett személyhez, ahogy korábban, de hisz abban, hogy közbenjárhat érte. Imádkozhat például azért, hogy törlődjön mindaz, ami rosszul ment az illető életében. Az Ószövetségben van egy erre vonatkozó szép mondat: "Az Isten majd ott letöröl a szemünkről minden könnyet." Milyen megnyugtató gondolat, hogy kérhetjük Istent, hogy töröljön le a szerettünk szeméről minden könnyet.

P.ZS.: Milyen keresztény szokások kapcsolódnak a halottak napjához?

K.E.: Fontos például a gyertyagyújtás. A gyertya úgy ad fényt, hogy önmagát elemészti, Jézus is önmagát adta oda értünk, hogy beragyogja a bűn éjszakáját. A temetőben gyújtott gyertya fénye bevilágít a fájdalmainkba, és segít az imádságos légkört megteremteni. A keresztények test és lélek egységét vallják. Megadjuk a módját az imádságnak, azzal, hogy gyertyát gyújtunk, vagy azzal, hogy összekulcsoljuk a kezünket imádkozás közben. Nem kötelező persze így imádkozni, de sokunknak szüksége van erre a rítusra ahhoz, hogy teljes szívvel-lélekkel át tudjuk adni magunkat az imának. A halottainkért felajánlhatunk szentmisét, elmondjuk a Miatyánkot, Szűz Mária segítségét kérhetjük, és mi ferencesek, a halotti zsolozsmát is elmondjuk.

Az interjút készítette: Péter Zsuzsanna, a Budai Polgár című lap munkatársa


Kérdés az Olvasóhoz:



Ön milyen rítusokkal emlékezik az elveszített személyekre?